Már több mint egy hete alig mozdult ki a szobájából. A határidő bénulttá, tette. Agya olyan üres volt, hogy keleti mesterek tanítványaként a legjobb lehetett volna: “Ürítsd ki elmédet...” Nem látott képeket, nem halott hangokat, csak ült a félhomályban, a képernyőre bámult és várt.
Aztán, hogy semmi se stimmeljen a nyolcadik napon, megmozdultak az ujjai, és írni kezdte sorban:
Néha büdös zoknikról álmodom,
mint a denevérek
függnek szobámban mindenütt
néha büdös zoknikról álmodom
aztán amikor végre felébredek
orrom facsarja
s ahogy felnézek látom
a lámpán is ott lebeg
hát élet ez
ezt kérdezem
de elűztem barátnőt
bejárónőt
s a mosógépszerelő
száma is elveszett
Kapkodva csatolta az egy soros levélhez. “Mellékelten küldöm a kéziratot.” Egy kattintás, aztán kikapcsolta a gépet. Odakinn a tavasz már új irány vett, meztelen lábai letörölték a harmatot a fűról. Adélra gondolt, aki valaha Léda volt és arra, hogy Ady miért nem írt arról soha, hogy szeretett-e mosni.
